Kinek kell Csubakka és lövöldöző mosómedve? A legjobb sci-fikben a tudomány mindig fontosabb a fantasztikumnál, ezért imádjuk ma is a Gattacát, a Solarist, az Űrodüsszeiát és Az ember gyermekét.
A héten kerül mozikba Risley Scott új sci-fije, A marsi című bestseller alapján részben Magyarországon forgatott Mentőakció. Ez a film film azért számít ínyenccsemegének a tudományos-fantasztikus műfaj rajongói körében, mert a marsi Robinsonként krumplit termesztő Matt Damon inkább tudományos vonalat képvisel, és nem a fantasztikumot. Azaz nem lő halomra egy légiónyi űrgézengúzt se egy mellényes csempész, se egy töltényöves jeti, se egy mászkáló fa, se egy beszélő mosómedve. Az oldszkúl sci-fik, vagyis az emberi társadalom jelenlegi problémáit egy elképzelt jövőbe vetítő, elgondolkodtató űrtörténetek mindig is jelen voltak a hollywoodi blockbusterek árnyékában!
2001 – Űrodüsszeia (1968)
Kubrick kultikus sci-fijén mindenki elaludt már legalább egyszer, idén pedig már nemcsak a fotelban, de a magyar mozikban is megtehettük ezt. A lassú tempója ellenére az Űrodüsszeia megkerülhetetlen mozgóképtörténeti mérföldkő, aminek örökös helye van minden "legjobb sci-fik"-listán.
A történetet mindenki ismeri: tudósok egy csoportja indul az űrbe, megfejteni a fekete monolit titkát, ám az öntudatra ébredt fedélzeti számítógép, H.A.L. 9000 Dr. Bowman (Keir Dullea) kivételével mindenkit megöl az űrhajóban, mert szerinte az emberek csak veszélyeztetik a küldetést. A film érdekessége, hogy Kubrick az Űrodüsszeia megrendezése helyett a látványvilágért kapta meg élete első és utolsó Oscarját, de abszolút megérdemelten: a H.A.L. mindent látó vörös szeme és a forgó űrbázis látványa örökre beleégett a rajongók agyába.
Solaris (1972)
Andrej Tarkovszkij, a szovjet filmipar egyik legismertebb író-rendezője ezzel a filmmel mutatta Hollywoodnak, hogy a kommunista blokk is tud olyan grandiózus sci-fit forgatni, mint Kubrick Űrodüsszeiája. Tarkovszkij ehhez a híres lengyel sci-fi író, Stanislaw Lem azonos című történetét vette alapul: egy földi expedíció először veszi fel a kapcsolatot egy idegen létformával, azzal a plazmaóceánnal, ami az elfojtott emberi emlékek alapján neutrínóból képes összerakni olyan halhatatlan humanoidokat, akik külsőre hasonlítanak egy-egy olyan személyre, akik fontosak voltak az űrhajósok életében.
A főszereplő pszichológus (Donatas Banionis) például folyamatosan öngyilkos exneje hasonmásaival találkozik, de ez a találkozás az idő múlásával egyre elviselhetetlenebb lesz neki. Bár Lem szerint a Tarkovszkij-féle befejezés felháborítóan tudománytalan lett a könyvhöz képest, az ember legféltettebb titkait valósággá változtató idegen létforma később olyan hollywoodi sci-fiket ihletett meg, mint a '98-as Gömb vagy a Soderbergh-féle, 2002-es Solaris.
Szárnyas fejvadász (1982)
A fiatal Ridley Scott már az 1979-es Aliennel is maradandót alkotott, de három évre rá egy újabb sci-fi mesterművel örvendeztette meg a rajongóit. A sztorit jól ismerjük: Harrison Ford alakítja Deckardot, a rendőrség érzelemmentes replikánsvadászát, akinek nincs magánélete, whiskymámorban fetreng a legénylakásán és még csak lelkiismeret-furdalása sem lesz, ha egy replikáns helyett egy valódi embert öl meg.
Az üldözöttek ezzel szemben érzelmektől túlfűtött lények: Pris (Daryl Hannah) a katonaságnak legyártott robotszerető, a teremtőjét meggyilkoló Roy (Rutger Hauer) pedig hiába tudja, hogy a replikánsok az űrkolóniák eldobható luxuscikkei, és csak annyit számítanak az embereknek, mint a könnyek az esőben, utolsó üzemképes perceiben megmenti Deckard életét, pedig meg is ölhetné. A Blade Runner halhatatlan mestermű: az embereknél is emberségesebb, ember teremtette emberek, azaz replikánsok létét boncolgató történet, a lebegő autók és neonfényes sikátorokkal zsúfolt, eső áztatta metropolisz képe és Vangelis zenéje még ma is mellbe vágja a nézőt.
12 majom (1995)
Terry Gilliam már a Monty Python Repülő Cirkuszának szupervicces animációival és a Gyalog galopp-pal kultikus magasságokba emelkedett. Aztán a saját jogán, a többi Python-tag nélkül is jó rendező lett (Brazil, A halászkirály legendája, Félelem és reszketés Las Vegasban), 20 évvel ezelőtt pedig leforgatta az egyik legjobb időutazós sci-fit.
A történetet mindenki ismeri: Burce Willist a disztópikus jövő fura kinézetű tudósai külik vissza 1996-ba, hogy keresse meg a 12 Majom Hadserege nevű terrorszervezet ugráló szemű, bolond vezetőjét (Brad Pitt), még mielőtt 1997-ben elszabadítaná azt a vírust, ami romba dönti a civilizációt. Az időutazásba azonban hiba csúszik, és a kopasz főhőst bolondnak nézik, és csak abban bízhat, hogy a pszichiátere ( Madeleine Stowe) tényleg elhiszi, hogy a jövőből küldték vissza egy fontos feladattal . A 12 majom időparadoxona szerencsére nem annyira naiv és elmaszatolt, mint a Terminátoré, a film rajongói pedig a mai napig jól elvitatkozgatnak azon, nem-e Bruce Willis álmodta az egészet.
Gattaca (1997)
Andrew Niccol már elsőfilmes író-rendezőként is maradandót alkotott, és hol volt még akkor a Truman Show vagy a Fegyvernepper? A Gattaca a '90-es évek tudományos világának slágertémájára, a génmanipulációra válaszolt a sci-fi eszközeivel: egy olyan disztópikus, genetikailag előre megtervezett társadalmat mutatott be, ahol már a születéskor meg tudják mondani a várható élettartamot és betegségeket.
Ebben a világban álmodozik űrhajóskarrierről a rendhagyó módon nem lombikban, hanem természetes úton született Vincent (Ethan Hawke). A szüleitől örökölt rossz gének miatt csak kulimunkára alkalmazná őt a társadalom, de egyezséget köt egy tökéletes genetikai kódú, ám tolószékbe kényszerült férfival (Jude Law), hogy az ő DNS-mintáit használva átjusson a teszteken.
Az ember gyermeke (2006)
Alfonso Cuarón poszt-apokaliptikus sci-fije a terméketlen emberiséggel és a szomorú kiskutyaként bámuló Clive Owennel nem azért lett kultfilm és minden idők egyik legjobb sci-fije, mert a gumipapucsot viselő sztár annyira kiugróan jó lett volna benne, hanem azért, mert a film egyszerre gondolkodtat el és szorítja nagyon apróra a néző szívét.
A történet szerint a nem túl távoli jövőben a Föld tartalékai teljesen kimerültek, 19 éve nem született gyerek. A széthulló világban egyedül a diktatórikus Nagy-Britannia élte túl a belső háborúkat, ahol a kormányzat erőszakkal lép fel az illegális bevándorlók ellen. A kiégett, egykori szabadságharcos főhős (Owen) azonban egy utolsó, elkeseredett bevetésre indul, amikor terrorista exnője (Julianne Moore) rájön, hogy mégiscsak születni fog hosszú időn után egy angol gyermek – egy fekete anyától. Bár a túlnépesedés és a bevándorlás témája ma aktuálisabb, mint valaha, Alfonso Cuarón hosszú, vágás nélküli, haditudósításokat idéző jelenetei (lásd a videót) már a bemutató évében legendásak lettek, nem csoda hogy a kritikusok zabálták a filmet.
Gravitáció (2013)
A mai napig vita mozirajongó körökben, hogy sci-finek számít-e egy olyan film, amiben az elsuhanó űrhajók és az őrhajósok technológiája semmivel sem különbözik annál, amit ma a NASA használ. A Gravitációt az egyszerűség kedvéért nevezzük sci-finek, hiszen egy női mérnökről szól, akinek miután látványosan anyacsavarokká esik az űrállomása, versenyt kell futnia az idővel, azaz a saját oxigénpalackjával, még mielőtt megfulladna, megfagyna vagy szénné égne. 
A film a Mentőakció előfutáraként nagyszerűen működött egyszemélyes kamaradrámaként, de elképesztő trükkökkel operáló CGI blockbusternek is tökéletes volt: székbe szögezte a nézőt, félrenyelette vele a kólát, és végre újra megmutatta, hogy az óriásvászon az igazi filmélmény, nem az, ha laptopon faljuk a torrenteket. Cuarónnak ráadásul még azt is elnéztük, hogy az űrben valójában nem is hallható hangokkal tették teljessé a 3D-élményt.
Fotó: Courtesy Of Warner Bros. Picture
Forrás: index.hu